ATINA részlet

Részlet az ATINA thriller regény első kötetéből.

Prológus

“Mintha víz alatt lettem volna, távoli morajlássá folyt össze minden zaj körülöttem. Megpróbáltam mozogni, úszni a messzi, zavaros hangok irányába, de képtelen voltam rá, mintha le lettem volna bénulva.
Egy idő után, nagyon lassan tisztulni kezdtek a dolgok. Érezni kezdtem magam alatt a kemény ágyat, fertőtlenítőszag csípte az orrom, és hallottam, hogy valaki motoszkál körülöttem.
Ki akartam nyitni a szemem, azonban mintha a szempilláimra apró súlyokat aggattak volna, ez sem sikerült. Ahogy mozogni sem, pedig minden erőmet latba vetettem. Olyan erősen koncentráltam, hogy az egyébként is sajgó fejem elviselhetetlenül kezdett el hasogatni. Mégsem hagytam abba.
Üvölteni tudtam volna a rémülettől, ahogy fokozatosan összeállt a kép a fejemben: valószínűleg egy kórházban fekszem, nem jó állapotban…
– Tegye oda a kartonját! – csendült egy hang egészen közel hozzám. Egy másik személy léptei kezdtek kopogni a helyiségben, először közeledtek, zörgött valamivel az illető, majd a léptek távolodtak, míg végül elhaltak.
– Tom! – Olyan hirtelen robbant be ez a hang a szobába, hogy ijedtemben fel kellett volna ugranom. Őrjítő volt a tudat, hogy a testem semmire sem reagál, amit akarok, vagy ami ösztönös kéne, hogy legyen.
– Szia, Viky.
– Atina?
Hosszú csend, a nő légzése egyre szaporább lett.
Ki az az Atina? Én lennék? Miért nem válaszol a férfi? Mi a baj velem?
Éreztem, ahogy a karcos női hang gazdája az ujjai közé csippantja egyik hajtincsemet, és végigsimít rajta. Legszívesebben rácsaptam volna a kezére, hogy ne nyúljon hozzám, nem is ismerjük egymást, ne fogdosson!
– Hogy van?
– Azóta is kómában. A fejsérülése elég súlyos, három bordája eltört, ezen kívül viszont nagyobb baja nincs.
– Ez is elég, szerintem. Kómában van, az Isten szerelmére!
– Lehetett volna sokkal rosszabb is. Kész csoda, hogy ennyivel megúszta egy ekkora tömegbalesetnél, ami ennyi halálos áldozatot követelt. Minden jel arra utal, hogy fizikailag meg fog gyógyulni. Azt viszont nem tudni, mikor tér magához – mondta baljóslatúan.
– És ha sose fog?
– Az is előfordulhat, de egyelőre ne gondoljunk erre.
Újabb hosszúra nyúlt csend telepedett a helyiségre.
– Sikerült döntésre jutnod? – tudakolta a nő kissé rekedten.
– Igen. Gyere, menjünk az irodámba, ott átbeszélhetjük. Muszáj innom valamit.
– Nekem is tölthetsz valami erőset.
– Benned sosem csalódok.
– Nem esett messze az a két alma attól a részeges fától – kuncogott a nő.
– Hát nem – erősítette meg a férfi.
Elhagyták a kórtermet, én pedig egyedül maradtam.
Nem tudtam, kik voltak ők, és rá kellett döbbennem, azt sem tudom, én ki vagyok. Próbáltam visszaemlékezni valamire, bármire, akármire, hiába. A testem után az elmém is cserben hagyott.
A nagy erőlködés közepette elaludtam.
Az álmom furcsa volt, zavaros és félelmetes. Láttam benne egy alakot, amint a lángok martalékává válik. Éreztem a tűzből áradó forróságot az arcomon, az égő hús szagát. Halálsikolyok törték meg a tűz ropogását, de ha körbenéztem, csak sötétséget láttam. A valakinek már késő volt segítenem, így el akartam indulni valamerre, a lábaim azonban nem engedelmeskedtek…


Arra eszméltem, hogy valaki valami fémeset húz végig a kövön, és csattanva teszi le mellém.
– Ne haragudj, Atina, direkt volt. Reméltem, hogy ettől az éktelen ricsajtól majd felriadsz, és lecseszel, hogy miért nem hagylak pihenni. De nem. Esküszöm, semmi sem tenne boldogabbá, mintha lehordanál valami apróságért.
Ő új hang volt, mély, lágy, édesen duruzsoló. Hallottam, hogy leül közel hozzám. Halkan beszélt, mégis minden szavát kristálytisztán értettem. Ő is Atinának szólított, legalább most már a nevemet tudom. Szép név, és ismerősen is csengett.
– Nem tudom, hallasz-e, de ha igen, kérlek, nagyon szépen kérlek, ébredj fel!
Váratlanul a bal kezem körül megéreztem a kezeit. Nagy mancsai lehettek, mert teljesen körbezárták az enyémet, óvó burkot képezve. Forró volt a bőre, a tenyere érdes.
– Vissza akarom kapni a társamat!
Ő lenne a pasim? – villant át az agyamon, és hevesebben kezdett dobogni a szívem.
– És a többiek is aggódnak érted, nekik is hiányzol. Az őrs nem ugyanaz nélküled.
Óh, akkor nem a pasim, máshogy értette a társat. Ezek szerint zsaru vagyok?
– Én sem tudom, hogy üldözném tovább a bűnözőket, ha nem kéne miattad aggódnom, hogy valami őrültséget csinálsz – nevetett, amitől libabőrös lettem. Észrevehette, mert gyengéden végigsimított az alkaromon.
– Tina? Hallasz? – suttogta. – Kérlek…
– Jó reggelt, Jensen!
Tom volt az. A megszólított lassan elengedett. Utána akartam kapni, hogy ne! Jólesik, és még akarom érezni az érintését, még beszéljen hozzám, még meséljen rólam!
– Helló, Tom – üdvözölte kimérten.
– Mit keresel itt? – vakkantotta az orvos.
– Egy kórházban a balesetet szenvedett partnerem ágya mellett? Lássuk csak…
– Nem érdekel a cinizmusod, hagyd meg másnak – szúrt vissza.
– Hogy van Tina? – váltott inkább témát Jensen.
– Minden változatlan. Lassan gyógyul, és még mindig nem tért magához.
– De magához fog? Látsz rá esélyt? – nyüstölte.
– Nem tudom, Jensen. – Tom ingerültnek hallatszott. – Nagyon bízom benne. Ugyan már hét nap telt el, de esély van rá, természetesen.
– Hallja, amit mondok neki?
– Lehet. Ezt sajnos nem tudni biztosan.
Hallom! A fenébe is, szólaljak már meg! Nyissam már ki a szemem!
– Most pihenésre van szüksége, arra, hogy a teste a gyógyulásra fókuszáljon. Ezért is van kómában, ezért szünetelnek a testi funkciói.
– Értem. Félelmetes, hogy tudsz ennyire szárazon beszélni róla.
– Most elsősorban az orvosa vagyok.
Hogy mi? Ezt nem értem… Sajogni kezdett a fejem.
– Értem. Holnap majd visszajövök, most mennem kell.
Ne!
– Kitartást, Atina. Most már tényleg kelj fel, mert morcos leszek – mondta dorgálón, mintha csak egy kisgyereket próbálna jobb belátásra téríteni.
Újra a tenyerembe csúsztatta a kezét és megszorította. Éreztem, hogy ez futó mozdulat lesz, és nem akartam, hogy magamra hagyjon, és olyan nagyon meg akartam mozdulni!
Jensen ujjai már majdnem kicsusszantak a markomból, amikor hirtelen megállt a mozdulat közepén.
– Mi az? – észlelte Tom a másik férfi tétovázását.
– Szerintem… mintha… mintha megszorított volna! – bökte ki döbbenten, mint aki nem akarja elhinni.
– Tessék? – Tom odaugrott a másik oldalamra. Jensen ujjai visszacsúsztak a tenyerembe, én pedig újra megszorítottam. Na jó, nem igazi szorítás volt, inkább csak valami ideg megrándult az ujjamban.
– Megint! – kiáltott fel izgatottan.
Olyan volt, mintha elkezdett volna visszacsorogni belém az élet, mintha olvadásnak indultak volna a tagjaim. Lassan kinyitottam a szememet…”

Várható megjelenés 2024 július!