Immortalis – Halhatatlanok részlet

Részlet a Phaedra Colt vámpíros sorozat második kötetéből, az Immortalis – Halhatatlanokból.

Nem is tudtam, miért megyünk igazából a vérfarkasok közé, mit akarunk pontosan tudni, és azt hogyan is fogjuk kideríteni. Azonban nem hagyott minket nyugodni az ügy, így mentünk.
Hideg éjszaka volt, a hó sűrűn esett, a szél viharosan fújt. Az óra mutatója elhagyta az éjfélt, amikor mi már sípcsontközépig érő hóban gázoltunk, sötétben, rémisztő zajok közepette. Emberként nagyon féltem volna, pláne azzal a tudattal, hogy vérfarkasok vannak a környéken. Na jó, így is paráztam, a többiekkel ellentétben. Blaise fókuszáltnak tűnt, Roxi szórakozottnak.
A lények törzshelye messziről üresnek látszott, minden ablaküveg vakon nézett ki a tájra. Nekitámaszkodva egy fa törzsének felpillantottam. A csupasz ágak dühösen zörögtek, az ég… azt nem láttam.
– Vajon itt vannak? – kiabálta Roxána, mert a szél miatt alig lehetett hallani a normális beszédet.
– Ha igen, már tudják, hogy mi is – motyogtam magamnak.
– Bemegyünk és megtudjuk. – Blaise ezzel a lendülettel elindult, mi pedig szó nélkül követtük.
A vihar úgy tépte a kabátomat és a hajamat, ahogy a vérfarkasok fognak, ha rájönnek, hogy itt szaglásztunk. Amire tuti ráfognak, mert még egy hét múlva is érezni fogják a szagunkat a házban. Sebaj, mi most csak „érdeklődni” jövünk, az még nem bűncselekmény, nem?
A bejárati ajtót érdekes módon nyitva találtuk. Csapda? – néztünk össze, egyre gondolva.
Roxána két kézzel rámarkolt a Browningjára, és Blaise-től várta az utasítást. A srác oldalán is lógott két tőr és egy Beretta. Az éjvadász belépett a házba, Roxival a nyomában, a sort én zártam.
Mielőtt becsuktam volna az ajtót magunk mögött, pár másodpercig a rengetegbe révedtem, azonban csak a hó kavargott a fák között. – Itt vannak – suttogta Blaise, és a földszinten lévő folyosó legvégéig lopakodott. Az utolsó ajtó alól fény szűrődött ki. Blaise belökte, mire Roxána maga elé emelve a fegyvert besuhant a szobába. Megkérdezhették volna tőlem, van-e bent valaki, én megmondtam volna nekik, hogy senki élő, de nem számít.
Éjvadászok…
A kandallóban vörösen parázslott a tűz, az ablakokat csörömpölve rázta a huzat, vérszag terjengett a levegőben, nem emberi, édesen keserű. A magas támlájú, hússzínű fotelben ült valaki, nekünk háttal, a kezei kilógtak oldalra.
Roxána óvatosan közelítette meg.
– Nem él – szólaltam meg, mire a lány összerezzent.
– Phaedra! Ne ijesztgess! Úristen… – A szája elé kapva a kezét elfordult.
Blaise is megnézte.
– Egy idősebb férfi az. Meggyilkolták.
Én is megnéztem a hullát.
– Ez Maurice.
A feje hátrabicsaklott, szét volt marcangolva a torka, a gerince fehéren csillogott az alvadt vérdarabok között, a szemei üvegesen, szürkén meredtek a plafonra.
– Az alfa?
Bólintottam.
– Ez rossz hír. – Blaise közelebbről is megszemlélte a sebet. – Rengeteg itt a vér, de… nem elég. Nincs a padlón, sem a plafonon, csak a ruháján. Máshol ölték meg, és itt hagyták, mint egy üzenetet. Valami kurvára nincs itt rendben. Phaedra?
Bambán ránéztem.
– Hm?
– Mi a véleményed?
– Hogy nagy szarban vagyunk.
– Ja, elég nagyban. Michael biztos, hogy hazudott.
– Lehet – leheltem a levegőbe szimatolva, de nem a vér illata kábított el.
– Jól vagy? Nem bírod a nyílt törés látványát? Ne aggódj, én se! – tette a hátamra Roxi a kezét, és én nem toltam el.
– Itt vannak a vérfarkasok…