Alkoholista írók – mítosz vagy a szomorú valóság?

Az alkoholizmus és az irodalmi világ között régóta fennálló kapcsolat van, amelyet gyakran maga az irodalom is romantikusan ábrázol. De vajon az egész csak sztereotípia, vagy van jogos alapja ennek a bélyegnek?

Alkoholista írók szép számmal megtalálhatóak külföldön és Magyarországon is. A különc Ernest Hemingway-től Edgar Allan Poe tragikus történetén át napjaink legfelkapottabb horror mesteréig, Stephen Kingig, az a közfelfogás él, hogy a nagy írók gyakran erős ivók. De miért van ez így? Igaz egyáltalán? Többet isznak az írók, mint mások?

Híres alkoholista írók

Irodalom órán az egyik leggyakrabban elhangzott mondat volt egy költővel kapcsolatban, hogy „nem vetette meg az italt”. Gondoljunk csak vissza, hány vers született a borról, vagy hány szól a részegségről. Ady Endre, Krúdy Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János (a sort lehetne folytatni), mind az alkohol (és akár más szerek) rabjai voltak. Krúdyról konkrétan fröccsöt neveztek el, ez a Krúdy-fröccs, ami 9 deci bort és 1 deci vizet tartalmaz. Krúdy úgy gondolta, ilyen arányban a víz megnevetteti a bort.

De vajon attól voltak jó írók, hogy ittak?
Weöres Sándor így gondolta: ,,Az alkohol nem serkenti a költészetet; saját tapasztalatomból tudom, hogy részegen nem tudok verset írni, csak firkálni s a részeg firkálmányok lélektanilag érdekesek és önfelfedezőek, de művészileg vacakok.“

Külföldi írók között sem kell sokat keresgélnünk, hogy alkeszekkel találkozzunk: fentebb említettem Hemingwayt, Poe-t és Kinget, de a sor bővíthető Szergej Jeszenyinnel, Bohumil Hraballal, Dorothy Parkerrel, Tennessee Williamsszel. Ne feledkezzünk el F. Scott Fitzgeraldról sem, aki aki az italozó író képének poszterfiúja volt. Ő az alkoholt az „író bűnének” nevezte, és úgy mutatkozott be, hogy „F. Scott Fitzgerald, a közismert alkoholista”. És még lehetne folytatni az alkesz írók listáját…

Miért kerget(het)i a művészeket az alkohol karjaiba?

Történelmi kontextus: A 19. század vége és a 20. század eleje a nagy változások és felfordulások időszaka volt. Az írók, mint sokan mások, megküzdöttek az urbanizáció, az iparosodás és a hagyományos értékek felborulásának kihívásaival. Az alkohol könnyen elérhető megküzdési mechanizmus volt, és használata kulturálisan sokkal elfogadottabb volt, mint manapság.

Kulturális mitológia: A bajba jutott művész képét a történelem során romantikusan ábrázolták: a „megkínzott zseni” elképzelése, akinek kreativitása mélyen összefonódik személyes küzdelmeivel. Ez a kép sokakat arra késztet, hogy azt higgyék, a tudatmódosító szerekkel való visszaélés az alkotói folyamat szükséges része.

Mentális problémák: Sok író fordult az alkoholhoz, hogy megbirkózzon az írással járó nyomással, a határidők miatti szorongással, az elutasítástól való félelemmel, vagy egyéb dolgokkal.

Társadalmi környezet: Az írás magányos szakma lehet, és sok író hosszú időre elszigetelődhet. Az alkohol biztosíthatja a közösség érzését, akár más írókkal való társalgás, akár egyszerűen csak egy helyi bárban való időtöltés formájában.

Inspiráció: Egyes írók úgy vélik, hogy az alkohol fokozhatja a kreativitást, lehetővé téve számukra, hogy olyat alkossanak, amire amúgy nem lennének képesek.

A fentiek azonban nem jelentik, hogy minden író alkoholfüggő, vagy hogy az írás és a vedelés nem létezhet egymás nélkül. Az sem igaz, hogy az ebben a szakmában dolgozók többet innának, mint mások. Az meg, hogy az írók „érzékeny lelkületűek, mentálisan sérülékenyebbek, ezáltal nehezebben állnak ellen az alkohol csábításának”, szintén csak kifogás az ivásra.

Konklúzió

Végső soron az az elképzelés, hogy az írók gyakran alkoholisták, csupán egy kulturális mítosz, amely mélyen beivódott a kollektív tudatunkba. Bár igaz, hogy sok híres író küzdött alkoholizmussal, az ivás nem szükséges része az alkotói folyamatnak, nem a piától lettek jó írók. Az alkoholizmus ugyanis nem válogat.

Ha tetszett a bejegyzést, csekkold ide kattintva, milyen kiskedvenceket tartanak a híres írók.