SARAH ROBBIE · LILLAFÜRED NEM ERESZT
Prológus
Karácsony utolsó estéje. Nika gyomra összeszorult, amint ez a felismerés belévágott. Tekintete a Margit hídról a fekete Duna aranylóan hömpölygő felszínén át a kivilágított Parlamentre siklott. Általában imádta ezt a kilátást. Nappal sem volt semmi, de az éjszakai panorámát az idők végezetéig tudta volna nézni. Általában. Ma este viszont a folyó sötéten hívogatta, mintha magába akarná zárni. Őt pedig égette a vágy, hogy engedelmeskedjen neki…
– A történtek után jót fog tenni neked egy könnyebb, egyszerűbb munka.
Ez a mondat visszarántotta Nikát a valóságba. Bosszúsan megfordult, és laposan az asztal mögött elterülő idősebb férfira sandított.
– Ez célzás? – kérdezte kihívón.
– Igen. De konkrét is lehetek, ha ezt szeretnéd.
Egy ideig farkasszemet néztek.
– Nem. Mindent értek – adta fel Nika visszafordulva, tovább keresve a megnyugvást az éjszakai Budapest látványában. – Hová kell mennem?
– Miskolcra.
Szülővárosa említésére Nika összerezzent. Egy kivétellel senki sem tudta a Cégnél, ki ő, mi az igazi neve, honnan jött… Legalábbis szeretett ebben a hitben élni.
– Mikor kezdek? – A hangja megremegett. Nem, nem tudhatták, hogy miskolci, különben nem küldenék oda!
– Az illető Lillafüreden, a Palotaszállóban fogja tölteni a szilvesztert. A feleségével harmincadikán csekkolnak be, elsején csekkolnának ki.
– Óriási – dörmögte. „Illető”. Imádta ezt a kifejezést. Mennyivel jobban hangzott, mint a „célszemély” vagy a „csávó, akit ki kell nyírnod”! – Ki ez az illető? – tudakolta mintegy mellékesen.
– Minden itt van a borítékban.
A surranó hangra Nika megfordult. A megbízója, akinek a nevét nem tudta, így viccesen csak Charlie-nak becézte az egyik kedvenc filmje, a Charlie angyalai után, egy vastag, fehér borítékot csúsztatott felé a mahagóni faasztalon.
Nika kelletlenül érte ment, pedig belül égette a kíváncsiság, kiért küldik haza? Ismeri vajon? Tíz éve nem lépte át Borsod-Abaúj-Zemplén megye határát.
Elvette a borítékot, kibontotta, egy kicsit kihúzta a benne lévő papírköteget, meglátva a célszemély nevét és a pasasról készült képet.
Ismerte…
De hát ez ilyen. A bérgyilkosmeló nem az érzelmekről szól. Megmondják, kit ölj meg, te elvégzed a feladatod, a főnököd megtömi a zsebed, amiből a Rózsadombon tudsz házat venni, luxusautókat parkoltatni, takarítónőt fizetni, drága holmikkal pakolni tele a gardróbod, távoli helyekre utazni, hogy végül semminek se legyen értelme, mert úgyis egyedül „élvezed” az egészet.
Ennek örömére Nika lapozgatni kezdte a paksamétát.
– Mi a fedősztorim?
– Az idén özveggyé vált édesanyádat viszed el a Palotaszállóba szilveszterezni.
– Ahhoz kéne egy özveggyé vált anya is, nem?
– De. Épp ezért…
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy magas, vékony nő alakja bontakozott ki a folyosó sötétjéből.
– Épp ezért döntöttem úgy, hogy Ria fog elkísérni – fejezte be Charlie.
– Na ne! – hőkölt hátra Nika, és megérezte maga mögött az ablaküveg hűvösségét.
A megjelenő, ötvenes évei elején járó nő arcára ráesett az íróasztalon világító lámpa lágy, sárga fénye. Pont olyan szép volt, mint ahogy Nika emlékezett rá. Mintha egy magazinból lépett volna ki: a sminkje tökéletes, az öltözéke divatos és elegáns. Fényes barna haját rendezett kontyba fogta a feje tetején. Aranyékszerei szolidan csillogtak a fényben.
– Szia, Nika! – üdvözölte elmosolyodva.
– Ria – köpte a fogai közül, majd Charlie-hoz fordult. – Nem akarok vele dolgozni. Nem igaz, hogy nincs más!
– Pedig épp nincs senki, aki befogható lenne. Ma reggel futott be ez a munka, és csak ti ketten vagytok elérhetőek. A többiek mind dolgoznak valamin.
– Más fedősztorim is lehet! Mehetek egyedül! Mondjuk a pasimmal foglaltam le szilveszterre a szobát, de az a szemét dobott, így egyedül megyek – próbálkozott, Charlie azonban megcsóválta a fejét, a tokája csak úgy remegett.
– Ria veled megy – szögezte le ellentmondást nem tűrően.
– Ez még mindig a büntetésem része, mi? Az egész ügy… Miss bébiszitter! – mutatott a nőre, aki időközben az asztal mellé állva kecsesen kinyújtotta a kezét, mire Charlie azonnal odaadott neki is egy borítékot.
Nika a fejét rázta.
Ez nem lehet igaz! Az elmúlt öt évben egyszer sem hibázott! Aztán elkövet egyetlen aprócska baklövést, és ez a jussa? Egy béna, kezdőknek való munka, meg egy gardedám, akit a pokolba kíván? Szép…
– Csak két napot kell velem kibírnod – jegyezte meg Ria mosolyra húzva bordóra rúzsozott ajkait. Nika mélységes gyűlölettel pillantott egykori mentorára, akit valaha istenített.
– Veled két perc is sok – fröcsögte, de Ria tovább bazsalygott.
Charlie az asztalra támaszkodva felállt.
– Zárjuk rövidre ezt a dolgot, mert már régóta máshol kéne lennem. Nika, harmincadikán Riával Miskolcra mentek, bejelentkeztek a Palotaszállóba, elvégzed a munkádat, és elsején már jöhettek is vissza Budapestre.
– Nem hiszem, hogy várok elsejéig. Szerintem már harmincadikán elintézem a fickót – csikorgatta a fogait. Charlie a fejét csóválta, Ria pedig a hóna alá csapta a borítékot, majd megigazította magán a bundakabátot.
– Harmincadikán reggel kilenckor itt találkozunk, Nika.
– Sarkon fordult. – Én vezetek.
– Ugyan ki más vezetne? – forgatta a szemét, de addigra Ria eltűnt a folyosón, csak tűsarkú csizmájának a kopogását lehetett hallani távolodni.
Nika visszaállt az ablakhoz, karba fonta a kezeit, meggyűrve ezzel a borítékot, és kibámult az éjszakába.
Mélységesen utálta a karácsonyt…