Részlet a Phaedra Colt vámpíros fantasy sorozat negyedik kötetéből, az Acheron – Alvilágból.
Prológus
Pedig milyen jól alakult minden! Nem is tudom, hogy jutottunk idáig… Gőzöm sincs, hol rontottam el, mikor kellett volna máshogy döntenem.
Talán még akkor, amikor Blaise felbukkant az udvaron, és azt mondta, velem akar lenni, bármi az ára. Ha tudtam volna, hogy ez az ára! Ám az áradás csak jött, a sodrás pedig vitt magával…
Valamikor ki kellett volna szállni az egészből.
Valamikor nem kellett volna felvenni a telefont.
Valamikor nem kellett volna visszajönni Brightmore-ba, csak eltűnni, elbújni, felszívódni, és boldogan élni, amíg…
Amíg Blaise meg nem hal.
Édes, augusztusi éjszaka. Csak most tűnt fel, mennyire csendes. Az elém táruló táj olyan volt, mint egy kimerevített kép. A hajnal előtti percek voltak ezek, minden élettelen, akár egy temető. Még a szél sem fújt, a csillagok a mozdulatlan felhőtakarók mögé rejtőztek, amelyek között a hold erőtlenül ragyogott át. A Ston folyó szurokfeketén hömpölygött a medrében, mint egy felvágott érből kiömlő mérgezett vér. A langyos levegő mégis valahol reménytelien ölelt körbe.
Mintha egy festményt néztem volna, azzal a különbséggel, hogy a képek ritkán kelnek életre. Az éjszaka azonban nem ilyen kiszámítható. Bármikor megmozdulhatnak az árnyak, a sötétség testet ölthet.
Mélyet szippantottam a késő nyári illatokból, a tüdőm megtelt velük, és az aggodalom mellé különös bizonyosság férkőzött: ellentétes benyomásokból épült fel a világ.
Az épület teraszán, ahol álltam, mint egy oda nem illő szobor, csak egy asztal, két szék és három cserép muskátli kapott helyet. A mögöttem fásultan ásítozó szobában Blaise durmolt az ágyon. Előtte a szőnyegen Cerberus, a pokolkutya őrködött. Bár úgy tűnt, mintha ő is aludna, tudtam, hogy teljesen ébren van.
Idegesen sóhajtottam, hátha oldódik bennem a feszültség, de nem. Minden idegszálam pattanásig feszült, leginkább a tétlenségtől.
Blaise-ről ez nem volt elmondható.
Visszakullogtam a szobába, mivel a fejkiszellőztetés nem segített. Cerberus érdeklődőn felemelte a fejét, és megnyalta az orrát. Letelepedtem mellé, kezem a hátára helyeztem, ő az állát a combomra.
Újra sóhajtottam.
Megőrjített a tehetetlenség, a várakozás, a bizonytalanság. Blaise-t szerencsére ezek épp nem kínozták, békésen húzta a lóbőrt a paplan alatt. Mérhetetlenül irigyeltem.
Hirtelen felállt a szőr a tarkómon, a hátam borsózni kezdett. Egy bőröm alá férkőző érzéstől megfeszültek az izmaim, és olyan éber lettem, mint még soha.
Cerberus ezzel egy időben ugatva talpra szökkent, majd az ajtó felé rohant.
Blaise felriadva kipattant az ágyból. Én közé és az ajtó közé szökkentem, ami ripityára törve robbant be, sűrű port kavarva. A kivilágított folyosóról fekete alakok suhantak be a szobába. Cerberus és egy másik hatalmas, fekete pokolkutya vicsorogva ugrottak egymásnak, majd kigurultak a teraszra, áttörték a korlát üvegfalát, végül vonyítva lezuhantak a mélybe.
A vámpírok, élükön Williammel, azonban egyelőre nem támadtak ránk.
– A nyomi sleppjeid nélkül már semmit sem tudsz elintézni? – szurkálódtam.
– Darlin’, fél kézzel el tudnálak intézni mind a kettőtöket.
– Persze, azért hoztad ezeket – csúfolódtam csípőre tett kézzel. Nem méltatott visszavágással, rátért a lényegre.
– Csak Blaise-ért jöttem. Engedd, hogy elvigyem. Utána eldöntheted, visszatérsz-e hozzánk, vagy sem.
– Nem engedem, hogy megöld – szögeztem le ellentmondást nem tűrve.
– Nem mondtam, hogy megölöm – riposztoltam.
– Azok után, amiket tettél, amiket összehazudtál, ne haragudj, de egy szavadat sem hiszem.
– Higgy akkor neki. Blaise, elmondtad, mit tettél? – vonta fel a szemöldökét kihívón. Blaise szólásra nyitotta a száját, én azonban közbevágtam.
– Igen! – vágtam rá, mire Will karcos hangon felnevetett.
– Kétlem. Különben saját kezűleg ölted volna meg. – Úgy mosolygott megint, ahogy régen is oly sokszor. Gyűlöltem ezt a mosolyát.
Elbizonytalanodtam. A gyanú aljas féregként berágta magát az agyamba, ám látszólag nem tágítottam.
– Nem hiszek neked. Csak szét akarsz minket szakítani, mert nem bírod elviselni, hogy szeretjük egymást és boldogok vagyunk. Most azonnal menj el, és hagyj minket végre békén! – követeltem. William azonban csak mosolygott, kicsit oldalra billentett fejjel, mintha én csak egy cuki cicus lennék, aki nyávoghat neki amennyit csak akar, amilyen élesen csak akar, még bájosnak is találja.
Tett felénk egy lépést, mire a nadrágomon lévő övtartóból kirántottam egy atramentumos tőrt, és a szívének szegeztem, lyukat vágva olajzöld ingébe.
Tovább somolygott, várva a döntésem…