Részlet a Phaedra Colt vámpíros fantasy sorozat harmadik kötetéből, az Atramentum – Fekete vérből.

Prológus

Az álmom, hogy Williammel boldogan élünk, míg meg nem halunk, szertefoszlott. Se a „Williammel”, se a „boldogan”, se a „míg meg nem halunk” része nem fog valóra válni. Soha többé nem akarom látni őt. Soha! Ha mindenki meghal a Földön, és csak ő, én, Drake és Veronika maradunk, akkor is ezerszer inkább utóbbi kettővel fogok bandázni, de vele biztos, hogy nem!

Viszont legalább végre egy kicsit úgy érzem, ura vagyok az életemnek. Végre azt csinálhatok, amit akarok. De legalábbis nem kell olyat tennem, amit nem akarok – például felesleges vérfarkasgyűlésekre járni. Vámpír lettem, igen. Halhatatlan vagyok, oké, legyen, ennek is megvannak az előnyei. Elfogadom, hogy így alakult, ezen már nem tudok változtatni.

Szóval itt az ideje, hogy újraalkossam önmagam.

Miután lentebb csúsztam az ülésen, mindkét térdem a kesztyűtartónak támasztottam, a fejem pedig a hideg ablaküvegnek döntöttem. Blaise beindította az autót, majd kikanyarodtunk a benzinkútról a forgalmas autópályára. Hamar felgyorsultunk 140 km/h-ra, sebesen repesztettünk át a korai estén. Nyugaton még rózsaszínen habzott az ég a hegyek felett, keleten azonban már sötétkék ruhába bújt. A szél erősen fújt, de az éjvadászt ez nem zavarta a vezetésben. Minden sikeres vadászat után – így a mostani után is – úgy felpörgött, hogy semmi sem tudta ebből az euforikus állapotból kizökkenteni. Se a rossz időjárás, se egy újabb brutális ügy.

Most is felcsavarta a hangerőt, és sűrű fejbólogatások kíséretében énekelte a Motörheadtől a Rock out című számot. Bírtam a zenei ízlését. Éreztem, ahogy pezsegve oldódik fel bennem a feszültség, a testemben szétárad az energia, és a lábfejem ritmusra mozdul. Addig néztem a naplementét, míg a napkorongot el nem nyelte a sötétség. Ezután már zene se kellett ahhoz, hogy igazán elemembe érezzem magam.

Aztán felcsendült a Metallicától a One, és úgy éreztem, a zene pengetni kezdi a „lelkem húrjait”.

Egy hónap telt el azóta, hogy elhagytam Williamet, és azóta, hogy eljöttünk Brightmore-ból. Egy hónapja – mondhatjuk – éltem együtt Blaise-zel, ami nehezebb volt, mint napozni egy percig. Igen, ki tudtam menni a napra, nem ölt meg. Próbálkoztam ugyan, de nem sikerült, ahhoz túl gyorsan regenerálódtam. Viselhettem volna ezüstből készült ékszereket is, ha bevállaltam volna, hogy megállás nélkül égeti a bőröm, de azt azért már nem.

Ez alatt a márciusi hónap alatt sokat idomult az öltözködésem az éjvadászéhoz, igazi éjvadászlánynak néztem ki. De csak az öltözködésem passzintottam az övéhez, hogy ne keltsek feltűnést. Amúgy ugyanúgy emberekre vadásztam, a vérükkel táplálkoztam, és nem segítettem semmilyen szörnyirtásban a srácnak. Ő akarta, hogy ne. Bár nem igazán értettem, mi kifogása van ellene(m), de jobb híján beletörődtem.

Ha nem Blaise-t boldogítottam, akkor a saját ügyeimet intéztem: kerestem a kétszínű húgomat, na meg a fegyvert, ami képes megölni a Halhatatlanokat. A célnak megfeleltek: elterelték a gondolataimat.

Nem tettem fel magamnak olyan égető kérdéseket, hogy hiányzik-e William.

Szeretem-e még?

Másképp kellett volna cselekednem?

Mi lett volna, ha nem szakítok?

Vagy ha már egyszer így alakult, miért tartok Blaise-zel?

Miért nem bújok el inkább a világ elől?

Mit játszom itt az éjvadász kísérőjét?

Mi lesz, ha egyszer Will újra felbukkan?

Nem, ezeket a kérdéseket mélyen száműztem a tagadásládáim mélyére. Drake-nek remek csipegetni való lesz majd belőlük, ha egyszer megismétlődne a februári rémálom.

– Hová megyünk? – kérdeztem Blaise-t a leelőzött kocsikban ülő embereket figyelve.

Levette a zene hangerejét.

– Furcsa halálesetek történtek egy kisvárosban. Megyek, kinyomozom őket.

– Mit értesz furcsa alatt? – faggatóztam. Hiába nem segíthettem neki ezekben a vadászatokban, érdekeltek az esetek. Kíváncsiság, és egy kis nosztalgiázás is. Arra hamar rájöttem, hogy az éjvadászok elsősorban démonokra, kísértetekre, esetleg boszorkányokra vadásznak, de még nekromantákra is gyakrabban, mint vérfarkasokra vagy vámpírokra. A vérfarkasok ugyanis falkákban élnek, és a falka szabályai szerint az emberhús fogyasztása illegális. Az omega farkasok pedig ritkák is, általában nagy port se kavarnak – ide-oda vándorolnak, néha elkapnak egy-két emberkét, mi az? –, aztán gyorsan felszívódnak. A vámpírok pedig szintén nem az áldozataik megölésére pályáznak, csak esznek, gyógyítanak, és megpattannak. Akik megszegik az „embert ölni tilos” szabályt, azokra pedig nemcsak az éjvadászok faragják a karóikat…

– Emberi tettesre utaló bizonyíték hiánya, belülről zárt ajtók-ablakok, mindhárman ugyanabban a szobában fulladtak meg, az ágyon fekve, ami csurom víz volt, és a tüdejükben is találtak vizet.

– Tényleg fura. Kísértet tehette? – Már nem is kérdés volt, inkább kijelentés.

– Majdnem teljesen biztos, hogy igen – biccentett.

– Remek. – Még lentebb csúsztam az ülésen, állig bújva a dzsekimbe.

– Mi a baj? – vette észre. Ismert. Utálom, ha valaki ismer.

– Semmi – dörmögtem még kisebbre húzódva össze.

– Ne kamuzz, bökd ki – nógatott.

Utálom, ha valaki tudja, mikor hazudok.

– Van egy húgom, aki átvert. A férfi, aki miatt vámpír lettem, megállás nélkül hazudott. Nincs munkám, se otthonom, és még nem találtam ki, mihez kezdjek az örökké tartó életemmel – soroltam, kihagyva, hogy és mindezek mellé még együtt is kellett töltenem egy csomó időt egy olyan pasival, akihez vonzódok, viszont nem lehet köztünk semmi. Jó, persze, nem kellett vele lennem, vele akartam lenni. Önkínzás az egész.

De bele úgyse halhattam…